Az elengedés előtt
Amikor birtokba veszünk valamit, azt mondjuk rá: – az enyém. Megdolgoztunk, megszenvedtünk érte. Birtokunk tárgyához, személyéhez kötődni, majd ragaszkodni kezdünk. Minél jobban vágytunk rá, és/vagy minél nehezebb volt megszerezni, annál erősebb lesz a kötődésünk hozzá…
Csakhogy a kötődés egyben kötöződést, megkötést is jelent. Azaz, azáltal, hogy kötődni kezdtünk valamihez, vagy valakihez; függővé is válunk tőle. A lelki békénk, boldogságunk múlik azon, hogy az “Enyém” maradhasson.
Sajnos ezért gyakran visz minket tévútra az az elképzelés, hogy a boldogság ezektől az “Enyém” dolgoktól/személyektől/eseményektől függ. Így ezektől el is várjuk, hogy boldoggá tegyenek bennünket. Csakhogy a dolgok önmagukban nem a mi örömünk szolgálatára jöttek létre. És mi, mégis azt gondoljuk, hogy ha megragadjuk, bezárjuk, birtokoljuk a dolgokat/személyeket, akkor uralkodva rajtuk: megszereztük magunknak a boldogságunk forrásait, és kalitkába zárjuk a boldogság kék madarát…
Birtokoljuk a boldogságunk “tárgyát” és ez, függővé tesz bennünket: kiszolgáltatottá válunk…
. kötődés és ragaszkodás
Nagyon fontos itt az elején leszögeznem, hogy a kötődés nem hogy nem rossz dolog, amit meg kell szüntetni, hanem ellenkezőleg: az összetartozásunkhoz elengedhetetlenül szükséges! Minden embert, minden élőlényt, és minden létezőt összeköt maga a létezés ténye: Az egy időben és térben létezők még jobban összetartoznak…
A kötelék: az a szál, ami összeköt bennünket, viszont a bennünket összekötő szálakat nem mindegy, hogy hogyan “kezeljük”! A görcsös szorítás, (amellyel ragaszkodunk), másnak (ki) nem adjuk: ez megteremti az irigység/féltékenység fájdalmát.
Ha pedig olyan erősre kovácsolt, elszakíthatatlan láncra verjük, akkor a szakítás, szakadás során a maga a kötelék el sem szakad, hanem a lelkünk egy darabját kiszakítva távolodik el tölünk, amely egyrészt elviselhetetlen fájdalommal jár, másrészt csak nagyon lassan (néha soha) gyógyuló sebet okoz. Mert a lelkünk egy darabját vitte magával, és ott egy sebzett lyuk tátong… A kiüresedés fájdalma…
Amikor valamihez, vagy valakihez való (össze)tartozásunkat túl nagy erővel szorítjuk magunkhoz, akkor az már nem a kötődés, hanem az a ragaszkodás. Összeragaszkodtuk magunkat vele. Ez az összeragaszkodás már nem az összetartozást erősíti, hanem a birtokommá, tulajdonommá válás folyamatát: Az enyém. És nem másé.
. mi a baj az “enyémmel”?
Egyrészt, ami az enyém, azt én uralom. Amit uralok, annak nincs tovább szabad akarata: szolgámmá, majd részemmé kell válljon, mert biztosítanom kell magamnak a boldogságom forrásait…
Biztos vagy benne, hogy azt a kis aranyhalat, abban a kis üvegbúrában a hónod alatt akarod szorongatni? Elhiszem hogy aranyos, és hogy így meg is óvod, és hogy így mindig szeretgetheted, etetgetheted, törődhetsz vele… de Te is jól éreznéd magad egy kis üvegbúrában valaki hóna alatt egy életen át?
Most természetesen nem csak a párkapcsolatokról beszélek, hanem az anyagi birtoklási vágyról is: Kialakul az érzelmi függőség. És aki függővé válik, az maga is kiszolgáltatott lesz…
Miféle érzelmi függőségről beszélek? A félelem: hogy elveszítheted, a szomorúság: ha elveszítetted. A gyűlölet / vagy csalódás: ha a veszteség szomorúságán túljutottál. Az irigység: ha már/még másnak van, és a harag: ha neked már/még nem lehet…
. akkor most mi van?
A kötődéseknek hála: érezzük és tartjuk fenn az összetartozást. Ezek a kötődések hálózzák be az életünket, ezek tartanak össze bennünket egymással és önmagunkkal is. A kötődést, azaz az összetartozás érzését érdemes minél nagyobb mértékben, minél több “forrásra” kiterjeszteni, ápolni, megtartani, ám sem szorítani, sem megragadni nem kellene, mert
A ragaszkodás, már a túlerőltetett kötődésből, és/vagy a birtoklási vágyunk kielégítésének szándékából ered: Túl szorosra, túl feszesre húzva ezzel a kötődés szálait. A túl-kötődés fojtogathat, (rab) szolgává tehet.
A ragaszkodás szóban ott a (bele)ragadás: a leragadt, megrekedt állapot: az élet egy kis üvegbúrában.
A kötődéseket tehát kiterjeszteni, a ragaszkodásokat pedig enyhíteni, elengedni érdemes…
. mikor?
Az Élet, időnként olyan helyzeteket teremt, amikor fel kell ismerni, hogy ragaszkodásunk tárgyát el/tovább kell engedni. Mert ez a kialakult kötődés, ebben a túl szoros formában már valamilyen oknál fogva szükségtelenné válik… Az elengedés szükségességének számtalan oka lehet, de a cél lényegében minden esetben ugyanaz marad: a fel/meg/ki szabadulás: a Szabadság a továbblépés érdekében.
Az elengedés tehát: felszabadít, megszabadít és kiszabadít a görcsös ragaszkodások alól…
na jó, de
. hogyan?
Az elengedés “műveletét” úgy kell elképzelni, mint amikor egy cipőfűző nagyon begabalyodik, és ki szeretnéd oldani.
Ha erőlteted (ráncigálod) még jobban megszorul. Ugyanígy, a görcsösen szabadulni akarástól csak jobban belegabalyodik az ember. Ha nem foglalkozol vele, nem tudod levenni a cipőt (a terhet), ha elvágod ollóval, nem tudod többé bekötni.
A gubancot lassan, átgondolva, gondosan kell kibogozni: feloldani. Lassú művelet, figyelmet és belátást igénylő folyamat, mert a kötődést is bogról bogra kötve alakítottad ki… Ha túlzottan belegabalyodtál, egyedül elég nehézkes kigabalyítani.
. miért?
fontos a terhek elengedése? Mert, amíg kínlódva cipekedsz: kevesebb erőd, kedved, lelkesedésed marad az egyetlen valódi pillanatra: a “jelen-mostra” . A terhek nyomasztó súlya alatt hamarabb elfáradsz, ingerültebbé, intoleránsabbá válsz… Elindulhatsz egy lejtőn, amit nem kellene, mert lent hideg, sötét és magány van…
+1 titok
Ha a ragaszkodást el is engedtük, attól még maga a kötődés, nem fog kihullani a kezünkből. Éppen ellenkezőleg: fojtó-hurkok, görcsök nélküli, lágy szál marad: így az összetartozás szándéka tiszta, könnyű és önzetlen lesz.
Mert a tiszta és gontalan összetaratozást nem a szolgasors és birtoklás jelenti, hanem a tiszta lehetőség felismerése:
Csodállak, gyönyörködöm benne(d), hálás vagyok, hogy mindezt megélhetem. Szabadok vagyunk mindketten. És van-e attól tisztább szeretet, mint amikor az emberek a szabad akaratuknál fogva maradnak egymás mellett?
∴
. búcsúzó gondolatmorzsák
- . az akarat: megragadja azokat a vágyakat, amire szüksége van (az ÖN-ÉRZETEDNEK)
- . a vágyaink “ízletessé és illatossá” (kívánatossá) teszik érdeklődésünk céljait.
- . az érzelmeink pedig “belénk olvasztják” lelkesedésünk forrásait.
- . aztán, van úgy, hogy elveszítjük ezt forrást, nem táplál már, de mi mégis szomjazunk utána.
- . mert még ragaszkodunk, mert még a részünk, mert még… nem akarjuk tudomásul venni, hogy már nem velünk van összekapcsolódva…
∴
TeaSzellem 